A Kerület Tanítónője: Bódis Zoltánné
Ötven év a pedagóguspályán. Szép, de emberpróbáló feladat. Az volt évtizedekkel ezelõtt is, de talán most még inkább az. A megváltozott világ értékrendjét tudomásul kell venni, de muszáj megmutatni a régit is. A sikerorientáltság mellett szeretetre, hitre, türelemre, megbocsátásra. Bódis Zoltánné, Gizi néni, a Gulner Gyula Általános Iskola tanítója erre szegődött. Munkája elismeréséül a képviselõ-testület június 8-án a Kerület Tanítónõje címet adományozta számára. – Mit gondolt, amikor a pedagóguspályára adta a fejét?
– Csak annyit mondtak – és én most nagyon finoman fogalmazok –, hogy nem lesz könnyû. Nyolcadikos voltam, ekkor volt a pályaválasztás ideje. De nem tudtak eltántorítani, úgy hogy elmentem a Vendel utcai tanítóképzõbe, majd következett egy év gyakorlat. Monorra kerültem.
– Hol laktak ekkor?
– Kispesten. Onnan jártam ki tanítani.
Nagyon furcsa és szokatlan volt városi lány létemre a vidéki életforma. Az elsõ osztályfényképemen még mezítlábas gyerekek ültek az elsõ sorban. Aztán szép lassan megszoktam. Hat évet tanítottam itt, közben letettem a képesítõ vizsgát – kitûnõre –, majd férjhez mentem. Ekkor már szerettem volna feljönni Pestre, így kerültem a BKV gyermekotthonába nevelõnek. Itt is eltöltöttem kilenc évet, közben megszületett a lányom.
– Miért jött el?
– A BKV-sok hétvégén is mûszakban voltak, ezért nekünk is dolgoznunk kellett, ami család mellett már nagyon nehéz volt. Így hát visszajöttem Kispestre, ott tanítottam több mint egy évtizedet. Aztán a Havanna lakótelepre költöztünk.
– Innentõl számít lõrincinek.
– Így van, mert a Kondor Béla Általános Iskolába kerültem, tanítani. Azok nagyon szép és izgalmas évek voltak, volt olyan, hogy nyolc osztályt indítottunk elsõben, egyenként negyven fõvel. Itt ért el a nyugdíjkorhatár, de nagyon szerettem volna még tanítani. Erre a Gulner iskolában volt lehetõségem. Itt vagyok ’95 óta.
– Mennyiben más most tanítani, mint néhány évtizeddel ezelõtt?
– Mindig volt szépség is, nehézség is.
Régebben, amikor még a technika vívmányai nem vonták el a gyerekek figyelmét, talán inkább vágytak a tudásra, mint most. A szülõknek is több idejük volt foglalkozni csemetéikkel. Manapság fordult a kocka, a felnõttek anyagiakkal próbálják pótolni azt, hogy kevesebb idejük jut gyermekükre. Pedig sok-sok szeretettel, odafigyeléssel el lehetne érni, hogy ez a generáció is nyitott és érzékeny, szorgalmas és kitartó legyen. Hogy az elsõ sikertelenség után ne hagyják abba a tanulást, a munkát, merjenek vállalkozni és képesek legyenek újra és újra talpra állni, ha kudarc éri õket.
– Mit tehet egy pedagógus ennek érdekében?
– Nagyon fontos, hogy dicsérjük a gyerekeket, mindig, minden gyereket van miért. Én például nagyon ritkán buktatok, igyekszem korán észrevenni a problémát, amikor még könnyen korrigálható.
– Szerencsére még most is tele van energiával…
– Nyughatatlan lélek vagyok. Mikor más már régen feladta, én még mindig talpon vagyok. Az évek során megszoktam a változásokat is – csak az írásomat háromszor kellett átalakítani, hogy egyezzen a gyerekekével. Muszáj lépést tartani a korral.
– Folytatja valaki a pályát a családban?
– A lányom, akivel együtt dolgoztunk a Kondorban és most a Gulnerban is. Két unokám van, egy tízéves lány és egy tizenhárom éves fiú. A kislány már most érdeklõdik a pedagógus pálya iránt.
Aztán felpattan és mintha mi sem lenne természetesebb így, péntek délután, visszarohan az iskolába. Távozóban még mosolyogva mondja: – Van egy kis dolgom még, várnak a gyerekek.
(bp18.hu/Városkép nyomán)
