***     2013. november 20. 16.10    ***

KERÉNYI LUCA EMMA: A TŰZ

Az emberem szerint,

Fadarabnak lelke nincs.

Ez egy nagy tévedés,

Így kezdődik ez a vég.

Ült egy fa a tartóban tétlenül,

Sorsra várva egyedül.

Azt gondolta élete,

Nem volt szép és érdekes.

Másnap reggel reá került a sor,

Bedobták, s egyedül forrt.

Olyan hosszú, fájdalmas volt,

S ezzel együtt eszméletlen jó.

Mert e nélkül nem jött volna rá,

Milyen izgalmas volt a ház.

Egész életét itt töltötte,

S végignézte, ahogy felnő a két gyermek.

Azt is, mikor lábra álltak,

Járókában bukdácsoltak.

De ha jó volt ez az egész,

Mi volt ez az éghetetlen vész,

Melyet okozott az égés?

Végignézett önmagán,

Megrémült a látványán.

Teste porrá készült válni,

Ami még nem lett volna pánik.

Látta, hogy lelkét is elérte a tűz,

Lelkében is azt a zűrt,

Melyet egy cirádás aranyládában tűrt.

Ez a csoda megégett,

S elszabadultak az érzések,

A rossz dolgok kavarogtak benne.

Amikor még fiatal volt,

Kivágták és családja hol volt?

Nem segítettek rajta,

Inkább menekültek futva.

Még egy utolsó fájdalmat okoztak,

Mikor nyomora enyhült volna.

Ez volt az a fejszés kín,

Amit inkább a sors keze szít.

Ugyanis egy kiélezett fejszét fogott,

Neki esett, s akkor ő darabokra hullott.

A fadarab üvöltött, sikoltott,

De senki sem hallotta,

Hiszen az volt, aki volt.

Próbált ellenkezni,

 S csak a jóra emlékezni.

De túl gyenge volt ő ahhoz,

Feladta, s akkor mennydörgő robaj hallott.

Olyan, mint mikor vihar csap le,

S belehatolt egy szerencsétlen eset.

Nem emlékezett pontosan,

De többet nem is gondolkodhatott volna.

Mert simogatóan kegyetlen kéz ragadta meg,

S fellobbant benne a remény.

Újra vágyott a hidegre,

S remélte, hogy abba marad a végzet.

Ez a fogás angyali volt,

De hozzá mégis az Ördög szólt.

Nem értette rekedt hangját,

Miért nem cseng mint Ő azt várná?

A rekedt hang ezeket mondta,

Melyeket a fadarab nem-igen értett vala:

- Ártottál te már fűnek-fának,

Egy ember élete is múlt rajtad.

Éjszaka volt egy nagy vihar,

A szél kicsavart,

S valaki meghalt.

Egy drága életet vettél el,

Volt annak az anyának gyermeke.

Itt az idő, hogy megbűnhődj,

Szenvedj úgy, mint az a nő!

- Ezzel befejezte monológját,

Visszatette, csöndesen várt.

Látszott rajta a színtiszta sajnálat,

A haragját azonban nem értette volna.

Legkedvesebb hangjával,

Megszólalt a fadarab.

Nem tudta, mit mondhatna,

Egy olyannak, ki meggyilkolja.

Erőt vett hát maradék testén,

Szavait lassan kipréselte.

Maga is meglepődött gyenge hangján,

Ám ez elég volt, hogy az Ördög meglássa, figyelmét felvonja:

- Én nem tehettem,

Nem vagyok én gyilkos lélek.

Bár, ha Te láttad, legyen,

Megérdemlem a szenvedésemet.

Végül is mit ér az emlék, mely kopandó,

Mint a két szem, mely állandó.

Felfogtam, hogy fontos neked az a nő,

De nem megoldás, ha ezzel törődsz.

Ott az élet, vedd hátadra,

Vándorutad indulhatna.

Az élet kihunyását ne sajnáld,

Neki már biztos a boldogság.

A sajnálat csak önzoség,

Ne más szenvedjen az elvesztett hitedért.

Én legalább könnyű szívvel tűnök el,

Bűneimet feledem.

Talán majd következő életemben lesz egy esélyem,

Zuhanó angyalként visszatérek.

Nem tartom veled a haragot,

Hidd el nekem jó barátom,

Egy halál még nem múlandó.

Én is tudom, hogy megfogom menteni a világot,

Mert én hiszem, hogy ezt tudom.

- Mondott volna még ezer hírt,

De ő már többé nem bírt.

Teste jelentéktelen hamuvá vált,

De egy könny is elcsordult ám.

Az Ördögnek is van könnye,

De csak egy darab az életre.

Ő úgy érezte ez az a pillanat,

Melyben ezt az egyet elhasználja.

A legszebb beszédet most hallotta,

S úgy érezte megérdemli a fadarab.

Irigyelte szép lelkéért, miért nem tudja ezt így megélni?

Akkor a hamuban valami fény csillant,

Az Ördög ezt észrevette, mi az?

Megnézte és egy csodálatos aranyláda volt,

Kinyitotta, s abban valami köd volt.

Az a köd elröppent messzire,

Ezt az Ördög nem értette.

Napok után rájött arra,

Az ő megmentőjének lelke volt az.

Érezte ott legbelül,

Valami, mintha mocorogna, s leül.

Neki eddig nem volt lelke,

De megértette mi történt vele.

Kibimbózott benne egy szál,

Ami nem volt más, mint egy lélekfonál.

Megtudta, hogy attól lehet ő angyal,

Hát fel is ment a Mennyországba.

Talán ő nem is tudta,

De azzal is találkozott,

Kinek köszönhette, hogy ott volt.

Ez csupán egy szép születése,

Mely azon múlik, kivel hoz össze az élet.

Az igazi az az ember,

Ki értékeli a világi szépet.

A szép nem a külső álca,

Bármelyik ördögbol is lehet angyal.

A halál még nem az élet múlása,

Csupán egy jobb muzsikálása.

 vissza az életképekhez                vissza a navigáláshoz